Horváth Csaba előadásának középpontjában a szarvassá vált fiak mondája áll Bartók Béla szívszorító előadásában. A produkció felezőpontján felhangzó szöveg érzelmileg is megragadja a nézőt, de ennél is fontosabb, hogy e szöveg emblematikusan fejezi ki az előadás lényegét, az ezredforduló emberének a hagyományokhoz, a múlthoz való ellentmondásos viszonyát.

Az üres térben három zenész foglal helyet. Olyanok, mintha magát az erdő sűrűjét jelenítenék meg. Közöttük, előttük, mögöttük kell táncolni Dreschék fantasztikus zenéjére. Együtt él a zene és a tánc. Hol egy-egy motívum, hol a ritmus idézi a népzenét, de e motívumok csupán alapját képezik a zenei matériának, az összbenyomás az improvizációs jelleg, a variáció. A zene önmagában is kifejezi az előadás egyik alapvonását: a néphagyomány életünk nélkülözhetetlen és kitörölhetetlen része, de tisztán e hagyományok nem életképesek. Az előadás első fele tulajdonképpen az idegen közegbe került ember küzdelmét jeleníti meg a környezettel és a másik emberrel. E kettős harcnak eldönthetetlen a kimenetele.

Nánay István -Színház

 

Az együttes mozgásművészetében archaikus motívumok éppúgy felsejlenek, mint a mozgásszínház modern kifejezőeszközei. A Szarvashajnal koreográfiájának külön erénye, hogy nem szimpla cselekményt jelenít meg mozgásformákkal, hanem a táncszínház stilizált, látomássá növesztett régiójába emeli a mitikus történetet. A néptáncelemek nemcsak "díszítőmotívumként" jelennek meg a teret látványosan kihasználó kompozícióban, hanem bizonyos "lelki történéseket", lélektani folyamatokat is sugallnak.

Meetz Katalin -Magyar Nemzet