Az előadás klipek sorozata, valami revüféle artisztikusan kikristályosodott alakja. Csordultig telünk búval, derűvel, nevetéssel és örömmel, rejtőzködő rémülettel, bóbiskoló döbbenetté szelídült felháborodással, szenvedéllyel meg gyásszal, izgalommal, mindennel. Van benne tangó (zokni-, illetve harisnyatartóban csak lábakkal), van egy néma, szomorú, talán beteg test - egy másik gördülős széken -, ami/aki aztán ott maradt ránk meredve a csendben, sárga parókában és sárga alsóban, száján tapasszal a pislákoló fényben. Van arc nélküli csuklyás primadonna, talpig vörösben, aki a testével énekelt áriát. Van két csókos szájú, angyali fehér parókában pózoló szempilla-rekorder. Látunk vetkőző úriembert harakiri előtt beretvaéles késsel akrobatikázni, mögötte meg ott volt a termék piaci típusa. Real & ideal show, találkozott kelet & nyugat. Aztán egy lány táncol izgalmas piros ruhában és hyper-extra-plussz holdjáróban, talán balett órán volt, míg a pasi a fotelban egy rakás szép, divatjamúlt, old-time-ninety's cipővel agonizált egy megható francia sanzonra. Vannak ruganyos falak, gumiajtók, egy fiú meg egy lány egyformán öltözve, feketén-fehéren, ostromolva szerelmükkel a határokat, a falakat, egymást meg a mi szívünket.

A játszi ötletekre, effektekre épített számok tömkelegéből gyémántként ragyog ki Csabai és Ladjánszki kettőse: egyszerűségével, előadói hitelével, erejével ez az öt perc az előadás csúcsa. Sűrítve jelen van benne mindaz a mélység, amiről az eddigi klipek fecsegtek. Közvetlenül a színpad elején, egy falhoz támasztott és egy előtte fekvő heverőn kuporog egy férfi és egy nő. A férfi a semmibe meredve reszketve himbálja magát. A nő keserűen nézi, majd megpróbálja átölelni. A férfi előbb bágyadtan, majd fokozódó kétségbeeséssel tér ki a mozdulat elől, hogy a következő pillanatban már ő nyúljon a nő felé. Egyre vadabb forgószélként kapaszkodnak egymásba, forgatják és lökik el a másikat. Szenvedélyes birkózás kezdődik, nekifeszülések és elernyedések, felemelkedés és aláhullás - kétségbeesett keresése a másiknak, ugyanakkor a menekülés előle. A megtorpanás pillanataiban az egymásba mélyedő tekintetekben a kiszolgáltatottság, a tehetetlenség, a kudarc, a szégyenkezés keserűsége. A maszkok mögött az önmagát elvesztett személyiség tragikuma.