Bolond világot látunk feszes logikával
összezártan. Mintha egy tévéklipet élnének meg az összezagyvált ismeretanyagú
szereplők. Gúnnyal ábrázolt társadalmat kezel nagy biztonsággal az előadás. Gazdag változatossággal
nevettet. Pontosak a párbeszédek. Pontosak a jellemek. Pontos a bakugrásos
cselekményvezetés. S amikor a bonyolított zűrzavar fölhabzik, merészen csend lesz a fináléban: szenvedő betegként egy széken ül
Szemerédi Virág. Csöndben, tárgyilagosan, némaságában súlyosan vádolóan.
Szembenéz a nézőkkel.
Mintha Gogolt parafrazálná: Mit nevettek? Magatokon nevettek? A leejtett befejezés
kifejezi: nem viccelődnek
itt. Birtokba veszik ismereteiket, komoly művészi szándékkal közlik a megbecsült nézőkkel. Nem használt-humorkereskedők. Művészek. M. G. P. -Népszabadság |
|
Adva van a kórház,
mindannyiunk (egyik otthona). "Small talk" megy benne, jóval életszerűbb, mint a
Vészhelyzetben. Aztán megjön az elhagyottan meghalt Savanyú bácsi fia a maradék
cuccért, s elviszi azt a tűzoltófejfedőt,
amiről a professzor is
álmodott - aki egy vigyázatlanul beadott injekcióval kicsit gyorsabban juttatta a
bácsit az amúgy is elkerülhetetlenbe. Még az álom is nyomasztja, amikor vidéki csendőrkapitányként
ébred újra, amint a szürke reggel átvált bakonyi betyáros történetbe...
A népi kultúra mint kiindulópont
- mondhatnánk hevenyészve. De többről van itt szó. A közös
archetípusok, a nagy vándormesék és jelképek felismeréséről, a kortársiasított néptánc
érdemi erejéről s a
napi gügyeségek stiláris állandósulásának remek arányú keveréséről.
Budai Katalin -Criticai Lapok
|